Aranyszegély a vasfüggönyön – 1. rész

A rendszer, amely órák alatt lakoltatta ki a Zsolnay családot a saját gyárából, és egy fillér kártalanítás nélkül vette el a Zwack-gyárat, a következő négy évtizedet azzal töltötte, hogy királynőkről, császárokról és grófokról szóló legendákat árult a kapitalistáknak, kőkemény valutáért. Ez a történet a szocializmus legfurcsább marketingfeladatáról szól: hogyan reklámoz egy munkásállam arisztokrata múltat – és mit tanulhat ebből bárki, aki ma márkákkal dolgozik.

Bár Reklámtörténet blogból hirtelen Beyond Taglines magazinná alakultunk át, azt azért nem feledjük el, honnan is indult ez az egész kezdeményezés. Kőkemény reklámtörténelemből. Ebben a cikkben most régi adósságunkat törlesztünk, méghozzá a magyar reklámtörténet felé. Méltatlanul keveset foglalkoztunk vele, aminek persze megvan az oka. Az egyik például az, hogy a XX. század java részében mindenféle kellemetlen figurák kezében volt az országunk, így a piacgazdaságunk is, emiatt a reklámszakmánk sem villogott úgy, ahogy egyébként a magyar kreativitás valószínűleg lehetővé tette volna. De térjünk a lényegre!

Van néhány olyan sztori a magyar reklámtörténetben, amit érdemes lassítva visszanézni.

1952-t írunk, a Rákosi-korszak egyik kiemelkedően sötét évét: itthon békekölcsön-jegyzés, beszolgáltatás, és a nemrég felavatott Sztálin-szobor talapzatára még faragják a domborműveket. Ám mindeközben, ugyanebben az évben a Monimpex Külkereskedelmi Vállalat megrendelésére plakátok készülnek a Tokaji Aszúról – angol, német és francia felirattal. Mellettük fütyülős barackpálinkát és Debrői Hárslevelűt reklámozó lapok, gondosan idegen nyelvű szövegezéssel.

Miközben az ország befelé a legkeményebb, valódi diktatúrát élte, kifelé gyakorolta a hamis mosolyt.

Mert a terveket teljesíteni kellett, a tervekhez gépek kellettek, a gépekhez pedig deviza. És deviza ott volt, ahol a burzsoázia: a vasfüggöny túloldalán.