Lassan, komótosan araszolunk a sorban a Globe Wien bejárata felé a bécsi alkonyatban, Jacob Collier The Light For Days turnéjának koncertjére. Valahol azt olvastam, az épületet a londoni Globe mintájára tervezték, bár ez az állítás kintről nehezen védhető: a Marx Hallén terpeszkedő csarnok inkább tűnik logisztikai központnak, mintsem színháznak. Épp nekiállnék duzzogni, hogy „Na, biztos raklapokból lesz összetákolva nekem a nézőtér” – de odabent kellemes látvány fogad: korszerű belső kialakítás, tágas terek és remek rálátás a színpadra. Tényleg olyan, mint egy korrekt körszínház. Ettől azért kicsit megnyugszom.
A koncert színpadképe meglepően minimalista: egyetlen zongora, előtte három állványra támaszott gitár, itt-ott elszórva néhány kartonból hajtott, nagy méretű orgonasíp (?), és valami vázában valami szerencsétlen növény. Hátul a falon egy stilizált hangjegy (J betű!), pirosan világít. Nincs időm eldönteni, hogy egy abszurd darabra vagy vidéki művház esztrádműsorára ültünk be, mert 20.02 perckor finoman megszólal egy akusztikus gitár – és fölcsendül egy földöntúli, éteri hang.
És ekkor már tudtam: itt valami különleges élményben lesz részem.
Jacob Collier lassan ballag be a reflektorfénybe, a tőle megszokott, rikító színekben pompázó bahiás-turkálós outfitben. Hogyan másképp öltözne fel egy különc-különleges csodazenész? Hogyan másképp is lelkendezne róla a Gladiátor és az Oroszlánkirály Oscar-díjas (és a teljesség nélkül: az Esőember, az Eredet, A sötét lovag stb.) zeneszerzője?
„Vannak zenei tehetségek; vannak zsenik; és mindezek fölött – jóval, jóval magasabban – valahol a sztratoszférában: Jacob Collier.” – Hans Zimmer
Bevallom, előtte nem ismertem a srácot. Láttam egy-két YouTube-videót róla, de semmi többet. Nagyon ügyes, gondoltam elsőre, és szerény zongoraképzettségem és kórista múltam nélkül is könnyű volt megállapítanom: amit művel, az nem mindennapi teljesítmény.
Ám élőben megtapasztalni, ott ülni a nézőtéren egy Collier-koncerten egészen más élmény. Megvan az extra varázsa. Mert nemcsak a zene, a technikai tudás, a profizmus ejti rabul az embert, hanem ami ezen túl léphet a képbe... a váratlanság, a kiszámíthatatlanság, a spontaneitás. És Jacob pontosan tudja, hogyan működik a kreativitás; milyen előfeltétele, milyen „környezeti igénye” van. Mi több, minden elkövet, hogy ezt a lehető legjobban kimaxolja.
A brit zenész, zeneszerző, producer 1994-ben Londonban, Jacob Moriarty néven látta meg a világot; a világ számára pedig a 2010-es évek elején lett látható a YouTube-ra föltett videóival, amelyekben ismert nótákat a capella, vagyis tisztán énekhanggal, több szólamban adott elő. Bravúrosan, egyébként. Nem meglepő, hogy a tehetségére olyan zenészek is felfigyeltek, mint pl. Quincy Jones, aki később mentora lett. Collier „merész harmóniai megoldásairól”, „improvizatív szemléletéről” híres, és hogy a színpadról közönségét is rendesen megénekelteti. Koncertjein joggal érezhetjük magunkat egy felszabadult, össznépi kóruspróbán – és még csak attól sem kell tartanunk, hogy a Mindenki Erika nénije ránk szól, hogy csak tátogni szabad! Amit még érdemes tudni: Collier zenei munkásságának központi eleme a kíváncsiság, a játékosság és a folyamatos kísérletezés, amit az általa kitalált „Wiggle” elmélete is kifejez. De erről máris értekezünk.
A „Wiggle” filozófiája
Nos, az alkotásról szeretünk úgy gondolkodni, hogy az egy egyenes vonalú, célorientált folyamat: nekiállunk ötletelni, és amikor kipattan fejünkből a nagy idea (mert ki akarjuk, hogy pattanjon), faragunk hozzá egy tervet, és lépésről lépésre próbáljuk megvalósítani azt. Csakhogy ez nem igazán így működik az életben. A legizgalmasabb felfedezések, a legeredetibb gondolatok és felismerések, a mérföldkőnek számító (mű)alkotások egyáltalán nem egy ilyen kötöttpályás útvonal végállomásai. A kreativitás általában nem ott és akkor szikrázik fel, ahol és amikor a legjobban várjuk – hanem tudjuk jól: ahol és amikor a legkevésbé. A kitérők, a kísérletezések, a zsákutcák, a tévedések során. Azokban a pillanatokban, amiket nem látunk előre.
Jacob Collier a kreatív folyamat szemléltetésére találta ki a „wiggle” fogalmát. A magyar fordítással kicsit bajban vagyunk, merthogy szó szerint azt jelenti: ficánkolás, ide-oda mozgás, tekergőzés. De Collier értelmezésében: a játékos mozgást, a merev sémáktól való elmozdulást, a világhoz való rugalmas alkalmazkodást fejezi ki. A wiggle egy olyan kreatív dimenzió, ahol nem igazán tudjuk, hova tartunk; de nyitottak vagyunk rá, hogy bármi megtörténhet, és rábukkanunk valami újra.
„Wiggly” módjára viselkedni annyit tesz: átadjuk magunkat a bizonytalanságnak. Mert nem legyőzni akarjuk, hanem elfogadni és együttműködni vele.
Egy koncert képei (Fotó: Kovács Levente)JacJacon
Kreatív összhangzattan
Collier elképesztő természetességgel mozog, akarom mondani: wigglizik a színpadon, és egy idő után azon kapom magam, hogy fejben megszólaltatom kreativitásának legfőbb alaphangjait (melyek egyszerre előfeltételei és következményei e kreativitásnak) úgymint:
• Játékosság –› merthogy a srác laza, könnyed és végtelenül felszabadult; egy pillanatra nem veszi komolyan magát, összekacsint, interaktál a közönséggel, megteremti a közös éneklés lehetőségét, ebből egy közös játékot csinál.
• Improvizáció –› átadja magát a folyamatnak; ugyanakkor nem ragaszkodik semmilyen zenei szabályhoz. Engedi, hogy a pillanat, a hangulat, az érzés vezesse; elkezd valaki fütyülni a nézőtéren, mire odafordul az emberhez, rácsatlakozik, beépíti a dalba, és már a fél közönség vele fütyül.
• Kiszámíthatatlanság –› persze, e nélkül nincs játékosság és improvizáció, de Collier ezt még megtoldja azzal, hogy minden dalban, szinte minden sorral meglepi a hallgatóságot. Várnál egy harmóniát, egy lezárást, mire áthajlít egy másik hangnembe, úgy modulál, hogy fel sem tűnik, és már egy másik világba visz át, aztán hirtelen tempót vált, nehogy véletlenül is azt gondoljuk, hogy tudjuk, mire gondolt a költő.
E három tényező együtt gondoskodik arról a meglepetés-faktorról – vö.: aha-élmény –, amitől Jacob Collier előadása nemcsak egy felejthetetlen akusztikai felfedezés, hanem egy kreatív Tour de force is.
Újrahangolás
Azt javasolnám, hogy a mindennapokban próbáljuk mi is gyakorolni a „wiggle” módszertanát. Nem kell hát úgy ráfeszülni a dolgokra. Néha jól jön egy kis tét nélküli lazaság, könnyedség. Bátran adjunk helyet a véletlennek, a bizonytalanságnak, a felfedezésnek. Lehet, hogy megvan a kottánk, amiből játszanunk kell, ám időnként lehetünk kicsit megengedőbbek a fals hangokkal szemben is. És merjünk spontán cselekedni, ne féljünk improvizálástól. Ki tudja, milyen eredeti és különleges akkordok szólalhatnak így meg?
Végül is: nemcsak a zene, de a kreativitás is mindenkié.
Jacob Collier: The Light for Days Tour, Globe Wien, Bécs, 2026.09.08.
Iratkozz fel, ha szeretnél tájékozódni a kreativitás, a kommunikáció és a kultúra világában, és kíváncsi vagy még őszinte, bullshit-mentes emberi gondolatokra az AI árnyékában.
