Aranyszegély a vasfüggönyön – 2. rész

Az 1. részben két porcelánmárka mutatta meg, mit ér a név egy diktatúrában: A Herendit lényegében békén hagyták, mert valutát termelt, a Zsolnayt viszont letörölték a cégtábláról, hogy aztán huszonhat év múlva a családtól kelljen visszakérni. Most jön a nehezebb kérdés. Mi történik akkor, ha a márka története megmarad, de a termék már nem tud felnőni hozzá? És mi történik akkor, ha a márka fogja magát (és a hozzá köthető terméket), és külföldre szökik? A Tokaji és az Unicum sztorija után pedig kiderül, hogy ez az egész sosem csak borról és likőrről szólt.

Tokaji: a királyok borát vagonokban mérik

A tokajinak volt a legnagyobb öröksége és a legnagyobb bukása. Ez az a bor, amelyre a XIV. Lajosnak tulajdonított bonmot – a királyok bora, a borok királya – gyakorlatilag ingyen szállított udvari referenciát évszázadokon át; a lengyel és orosz piacokon már a XVII. században márkanévként működött.

Aztán az ötvenes években állami gazdaságok vették át a szétdarabolt hegyaljai gazdálkodást, 1971. január 1-jén pedig ezek és a pincegazdaság összevonásából megszületett a Tokaj-hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát (nyam-nyam, szinte megkívánjuk a Borkombinátban készült nedűt), amely a szőlőtermesztéstől a borkereskedelemig gyakorlatilag az egész borvidéket lefedte. A logika megfordult: a minőség helyett a mennyiség, a nyugati presztízspiacok helyett a KGST lett a cél. Igyon a munkás, attól lesz nyugodt.

A szocialista magyar bortermelés 1983-ban érte el csúcsát, amikor a teljes mennyiség több mint fele a KGST-országokba ment. Ezzel szemben, a dollárelszámolású piacokon viszont a magyar borok jellemzően csak a legolcsóbb kategóriákban voltak versenyképesek. A nagyüzemi, oxidatív stílus lassan felőrölte azt, amit háromszáz év hagyomány és gondos odafigyelés épített.